Hivatástörténetek

"Ha hiszünk hivatásunkban, akkor világos lesz előttünk, hogy Társaságunk az Úristen gondolata számunkra." (Margit testvér)

Ha azt kérdezik tőlem, miért lettem szociális testvér, miért választottam a Szociális Testvérek Társaságát, nagyon egyszerű a válaszom: nem választottam. Ő választott engem. Még pontosabban fogalmazva: Isten választotta számomra. Úgy alkotott meg, hogy itt legyek a helyemen. Mert azt érzem: végre a helyemen vagyok, az vagyok, akinek teremtve lettem, önmagam lehetek. Soha életemben – kora gyermekkoromtól fogva – nem volt kétséges számomra, hogy nincs annál szebb és igazibb élet, mint ha valaki egészen odaadja magát Istennek.

Tudtam ezt, mégis 3 évtizeden át mentem a magam feje után. Isten meg utánam. Mert Ő tudta, hová tartok. És azt is tudta, hogy oda fogok érni, ahol a helyem van, ahol Ő öröktől fogva helyet készített nekem. Amikor végre hagytam, hogy rászedjen, és egészen magához édesgessen, rádöbbentem: olyan vágy él bennem az Istennek átadott élet kapcsán, ami nem lehet reális. Olyan szerzetesség, olyan Istennek adottság, amiről én álmodom, nem létezhet. Lehet valaki egészen Istené úgy, hogy a világban marad? Vagy fordítva: élhet valaki a világban úgy, hogy a szíve csak Istennél van otthon? A világban és a világért – de nem a világból?

A válasz: igen. Mi, szociális testvérek, erre az életre – a jelenlét apostoli szolgálatára – vagyunk meghívva: jelen vagyunk az élet sok-sok területén azért, hogy rajtunk keresztül egyre több helyen egyre több ember számára jelen lehessen a bennünk élő Isten. Hivatásunk és küldetésünk nagyon nehéz és talán éppen ezért annyira szép: jelenvalóvá tenni a körülöttünk élők, a ránk bízottak számára Istent, az Ő ingyenes, személyes szeretetét. Isten jelenlétének helyévé kell válnunk a világban.

Gyerekekkel foglalkozva igazán átérzem ennek a feladatnak és felelősségnek elképesztő súlyát: csak akkor tudok tanúságot tenni Isten megszentelő szeretetéről, ha én magam napról napra egyre mélyebben megtapasztalom és átélem, hogy Isten engem minden ellenére szeret, hogy szeretete átformálja és megszenteli valóságomat, többé, jobbá, igazabbá tesz önmagamnál. Hiszem, hogy a világnak, a rám bízottaknak egyetlen dologra van szükségük: hogy eléjük éljem az Isten szeretetét felismerő ember elvehetetlen örömét és biztonságát. Ez a dolgom. Jeltelenül, jelként.

Mi vonzott és mit találtam a Szociális Testvérek Társaságában? Az Isten gyönyörűségesen lüktető Élete, a Szentlélek Úristen, Akit mi úgy hívunk: a Megszentelő Szeretet.

Karizmánkat élve egyre teljesebben birtokba vesz a Szentlélek. Így a kapcsolatok apostolaként szolgálhatom az embert mindabban, ami elsegíti őt az élő vizek forrásához. Akár szakmai területeim, akár a lelkivezetés, a tanítás, dicsőítés eszközeivel. Életemet odaadom azért, hogy a Szentlélek Úristen megismerése és kegyelme által minden ember "helyére álljon", beemelkedjen az Atyával és a Fiúval való boldogító szeretetáramlásba, a Szentháromságba, és életadó kapcsolatban legyen önmagával és a többi emberrel.

Öröm felidézni azt a pillanatot, amikor egy imában "találkozva" alapítónkkal megértettem: engem Isten szociális testvérnek hív. Társaságunkat úgy látom, mint a Szentlélek ajándékát korunkban a világért. Közösségünkben, történetünkben a Lélek jelenlétének gyümölcseit tapasztalom: a szeretetet, életáramlást, folytonos megújulást, kreativitást, a gyöngeség erejét, a sokféleség Lélek általi egységét és gazdagságát.

"Szoctesóként" járva azt élem át, hogy küldetésünk nem egyféle szolgálat, hanem a Lélek bármilyen munkájával való együttműködés. Mint a fehér szín, melyben minden szín benne van: a Szentlélek Úristen ismeretét, tiszteletét terjesztve segítünk a világnak átalakulni a természetfeletti életre, hogy Isten országa épüljön a lelkekben és a társadalomban.

Tevékeny típus vagyok, Isten ezért azt adta szívembe, hogy ne tenni törekedjek, hanem lenni. Teljesen az Övé lenni. Örömöm, hogy a "szentlelkes élet" által a természetfelettiségre törekszünk, a szociális testvéri lelki utat járjuk azért, hogy a társadalmi igazságosság valósuljon, kreatív módokon, bátorsággal, gyakran úttörőként szolgálunk. Szeretem azt a képet, hogy a szociális testvér körül oázis épül: ha a sivatagba teszik, körülötte élet, kert, közösség alakul, hisz szívében az Élő Víz Forrása lakik.

Boldogító valóság, hogy szociális testvérként vagyok a leginkább önmagam. Szentléleknek szentelt Közösség tagjaként az a "dolgom", hogy Máriához hasonlóan a Szentlélek jegyesévé legyek, szívemből Életadó szeretet áradjon Isten dicsőségére.

"Ahol leginkább tudok szeretni."

Amikor megkérdezik tőlem miért lettem szerzetes, el szoktam mondani, hogy nem azért mert sokat imádkoztam, vagy mert mély istenkapcsolatom volt vagy szerelmes lettem volna, egyszerűen Isten hívott és én elindultam.

Elindultam egy kalandra, amiről nem tudtam merre visz, milyen irányba. Vakon rábíztam magam Istenre, hogy mutassa meg a következő lépést, és Ő mindig, minden pillanatban és minden helyzetben biztosított, hogy így is gondolja. Persze ez nem volt mindig ilyen egyszerű, de Isten hűséges! Amint meginogtam fél órán belül jött a válasz egy emberen, egy könyvön, egy éneken keresztül. Vagy amikor nem arra mentem, amerre Ő hívott, mindig jelezte felém!

Nem tudtam mit keresek, milyen közösséget, csak azt az egyet tudtam, hogy a szeretetet, azt a szeretetet, ami sajátosan az enyém, ahol leginkább tudok szeretni, szeretve lenni, Istenre tekinteni.

Amikor a Társasággal ismerkedtem, egy alkalommal a karizmáról volt szó. Elhangzott egy mondat, ami teljesen szíven ütött. Mint egy villámcsapás végigfutott rajtam egy különös vibrálás, a megérkezettség érzése. Így hangzott: A Társaság karizmája a Megszentelő Szeretet küldetése! Tudtam, hogy ez az, amit keresek! Azt gondoltam, igen erre az egy mondatra rá tudom tenni az életemet! És rátettem!

Örökfogadalmam napján a szentmise közben, mielőtt megkezdődött volna a fogadalmi szertartás, teljes bizonyossággal azt éreztem, hogy ez az a nap, ez az a pillanat, amiért megszülettem, amiért az Úristen megteremtett!

Amikor éppen nem érzem magam szilárdnak vagy boldognak (mert van ilyen), akkor visszatekintek a kezdetekre, Isten hűségére, örökfogadalmam napjára, a bizonyosságra, és tudom, hogy helyemen vagyok, hogy Isten szeretete és hűsége mindent felülmúl. Rátekintek a mottómra: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet" és újra világossá válik, hogy ki is vagyok.

Igyekszem mindig újra és újra Isten kezébe ajánlani lelkemet, életemet, napjaimat, munkámat, mindent, amire hív, hogy az Ő akaratát tudjam teljesíteni, végig vinni, amire meghívott!

"Hívásodat követve megjelentem oltárod előtt..."

- Anita, te milyen családi háttérből indultál, kik segítettek rátalálnod a hitre, Istenre?

- 1976-ban Gyöngyösön születtem. Családom nem volt gyakorló katolikus, de kisiskolás koromban megkereszteltettek. E szentség kegyelmének tartom, hogy 13-14 éves koromban a szívem mélyén kezdtem el megsejteni Isten vonzását, kezdtem el vágyni a templom, a többi beavató szentség után.

Kisgyermekként sok szeretetet kaptam édesanyámtól, nagyszüleimtől, de ekkor már nagyon vágytam barátságokra is. Ezt a szeretetvágyamat "találta meg" az Úristen, s hívott általa magához, hívott az Egyházba, ifjúsági közösségbe; s hamarosan küldött szolgálatokba: sérült fiatalok, cigány gyermekek, hajléktalanok közé, ahol szeretni tanulhattam. Később foglalkoztam bérmálkozásra készülő fiatalokkal, és bekapcsolódtam liturgikus szolgálatokba is. A gyöngyösi ferences plébánián találtam lelki otthonra - igazi közösségre és Szendrei Miklós atya személyében lelkiatyára is. Istenkapcsolatomra, imaéletemre nagy hatással volt Taizé lelkisége.

Középiskolás éveim lelkes, gazdag önkéntes munkájában gyökerezik szakmai elhivatottságom: a gyógypedagógiai tanárképző főiskolán végeztem tanulmányaimat. Dolgoztam általános iskolában, családok átmeneti otthonában és halmozottan sérült gyermekek bentlakásos otthonában.

- Ma hangsúlyozzuk, hogy a házasság és a szerzetesség (apostoli élet) ugyanannak a keresztény hivatásnak a kétféle útja, megélési módja. Te hogyan, mikor ismerted fel, hogy Isten téged az osztatlan szívű Krisztuskövetésre hív - könnyen megszületett benned ez a döntés?

- 2002 nyarán döntöttem úgy, hogy mint egykor Ábrám, elindulok "földemről, atyám házából", hogy megtaláljam azt a helyet, hivatást, amelyet az Úr számomra készített. Budapestre költöztem, s egy szép és boldog kereső időszak kezdődött az életemben. Egyre tisztábban ismertem fel Isten öröktől fogva néven szólító, lefoglaló szeretetét. Többször jártam Medjugorjében, hogy imádkozzam a hivatásomért. 2004 pünkösdje után mondtam ki, hogy egészen Istennek adott életet szeretnék élni.

- És hogyan találtál rá a Társaságra mint hivatásod megélésének konkrét helyére, lelki otthonodra?

- Ekkorra ismertem már néhány szerzetesközösséget, s egy alkalommal öszszeírtam, mi mindent gondolok én fontosnak, s mire vágyom a hivatásos életben. A lelkiatyám mondta akkor, hogy ezek alapján ő a Szociális Testvérek Társaságát gondolja leginkább nekem valónak. Még főiskolás éveimből ismertem néhány testvért, akiket a 2005-ös tavaszi nagymarosi találkozó után megkértem, hogy beszéljenek nekem a közösségről, saját hivatásukról. E beszélgetések után biztos voltam benne, hogy én is ide akarok tartozni. Kaptam még kedves jeleket is az Úrtól, amelyek megerősítettek elhatározásomban - s azután elkezdődött az út a Társaság felé.

Anita a fogadalomtétele közben, amelyet Sztrilich Ágnes testvér, kerületi elöljáró "vesz át" a Társaság nevében.

"Isteni Megváltóm, Uram, Jézus! Hívásodat követve megjelentem oltárod előtt..." - így kezdődik a szociális testvérek fogadalomtételének szövege, amelyet annyi előttünk járt testvér imája, életáldozata szentelt már meg. Ezt imádkozta el Boldog Salkaházi Sára testvér is, még mielőtt egyéni életfelajánlását megtette volna.

- Közösségünkben a fogadalomtételkor mindenki választ magának egy "mottót", amely a leginkább kifejezi az ő egyéni útját, Istenkapcsolatát, amit naponta elimádkozik, mondogathat az Úrnak. Elárulnád, hogy te milyen mondatot, "életigét" választottál magadnak?

- A mottóm ez: "A te szavadra, Uram". Az igentmondás alkalmas szavát kerestem - azt szerettem volna, hogy a mottóm maga válasz legyen, igen legyen az Úr hívására. Ez a mondat az Úr Jézus, a Szűzanya és az apostolok igenjéhez csatlakozik, s beleállít az igentmondók hosszú sorába, s az Egyház igenjébe is.

A másik fontos dolog, hogy amikor kimondom: "a te szavadra" - ez számomra a Szentírásnak minden olyan szavát is jelenti, amely valaha is megszólított, melyek az Úr szeretetét, vezetését közvetítették és közvetítik számomra. Tehát a mottóm nem egyetlen szentírási mondat csupán, hanem sok-sok ige, melyek életet adtak, adnak nekem.

- Anita, a te személyes tapasztalataid szerint hogyan élhető meg az életadó, női, anyai hivatás - a szeretet - az Istennek szentelt életállapotban?

- A Nyolc Boldogság Katolikus Közösség kiadásában jelent meg egy könyv a női hivatásról, amely régtől fogva nagyon kedves nekem, mert nagyon sokat tanultam belőle; A szív papsága a címe. Ebben fogalmazódik meg, hogy a nő feladata az, hogy élete során leány, feleség (társ) és anya legyen. S ez mindhárom megélhető az Istennel való kapcsolatban.

Megtapasztaltam, hogy azáltal váltam igazán felnőtté, hogy elhittem Isten atyai voltát, s befogadtam az Ő gondoskodó, gyógyító, felépítő szeretetét. Fogadalmas szociális testvérként az az alapvető hivatásom, identitásom, hogy az Úr jegyese vagyok, legyek; egész szívvel, osztatlan szívvel szeressem Őt. Az Úr választott társául engem, s én örömmel mondtam erre igent a fogadalomtételemben.

Napi feladatom, hogy lassanként valóban azzá is váljak, akinek Ő meghívott engem, hogy felnőjek a szeretetben ehhez a hivatáshoz.

Szabályzatunkban van egy talán meglepő, de nagyon fontos mondat, amit az anyasággal kapcsolatban idéznék: "Mivel fogadalmunkkal maradéktalanul az Úrnak adtuk magunkat, a rászorulóknak joguk van szeretetünkre." Ahogyan egy házaspár szerelméből született gyermeknek természet adta joga, hogy szülei szeressék, éppígy van joguk azoknak az embereknek, akikhez az Úr küld az én személyes, gondoskodó, odafigyelő szeretetemre. Küldetésem tehát ez a szeretet. Természetesen ennek annyi arca van, ahány testvér, ahány munkakör - sőt, ahány ember, akihez küldetünk. Színes, gazdag szeretetvilágra szól a meghívásunk!"

Exner Gabriella testvér
(Lélek Szava 2009/3)

Veronika immár fogadalmas testvérként így beszél eddigi 25 évéről és hivatásának születéséről:

- A Felvidéken születtem, és a Társaságba lépésemig szülőfalumban, Vághosszúfalun éltem szüleimmel és négy testvéremmel. Hálás vagyok azért, hogy gyerekkoromtól kezdve vezettek a hitre és a vallásos életre.

Tizenéves koromban kezdtem megérezni és igazán átélni a személyes Istenkapcsolatot, az imádság szépségét, a Szentírás gazdagságát és a szentmise mérhetetlen értékét.

A gimnázium befejezése után Nyitrán tanultam tovább hittan-biológia tanári szakon, mivel már az egyetemre jelentkezés előtt tudtam, hogy szerzetes szeretnék lenni és gyerekekkel foglalkozni. Ezekben az években a lelkiatyám és az ifjúsági közösségem nagy segítséget jelentettek abban, hogy a hivatás erősödjön és mélyüljön bennem.

- Verus, te hogyan találtál rá a Társaságra?

- Az egyetem első évének végén a felvidéki katolikus újságon keresztül szereztem tudomást a Szociális Testvérek Társaságáról, majd részt vettem az általuk vezetett lelkigyakorlaton. Ez alatt az egy hét alatt nyilvánvaló lett számomra, hogy a Társaság az a hely, ahol hivatásomat megélhetem. Ezután tanulmányaimat folytatva tartottam a kapcsolatot a testvérekkel, és az egyetem utolsó évében jelentkeztem hivatalosan is a Társaságba.

Veronika a fogadalomtétel előtti pillanatokban.

Az elöljáró néven szólítja a fogadalomra készülőt, mire ő így válaszol: "Itt vagyok, Uram, hogy válaszoljak hívásodra!" Az elöljáró újabb kérdése: "Kész vagy követni Krisztust..."

- Te milyen mottót választottál magadnak, és miért éppen azt?

- A szeretet a lényege mindennek. Ezt fejezi ki a mottóm: "Szeretet az Isten". Ez az életem alapja. Ez a hitem, a kereszténységem lényege. Ez a hivatásom gyökere. Ez az örömöm oka. Ez a küldetésem forrása. Ez az a biztos pont, amibe mindig belekapaszkodhatok.

Szeretetből teremtett az Isten. Szeretetből megváltott, és meghívott. Szeretetből önmagát adta értem, és szüntelenül önmagát adja nekem. Erre nem lehet másként válaszolni, csak azzal a szeretettel, amely egész önmagam odaadását jelenti.

- Ebből már meg lehet sejteni, hogy hogyan éled meg az anyai hivatást - a szeretetet?

- A szeretet jellemzője, hogy adni akar, adni akar magából, önmagát akarja adni. Akit Isten a szüzességre hív, az egészen Istennek adja magát, szeretetből; és hagyja, hogy egészen betöltse őt Isten, aki a Szeretet. Ez a szeretet árad ki aztán mindazokra, akikkel az Istennek szentelt személy találkozik, akikhez a küldetése szól. A szolgálatban lesz ez a szeretetkapcsolat gyümölcsöző, és ad életet sokaknak."

Exner Gabriella testvér
(Lélek Szava 2009/3)

"Önmagunk odaadásában rejlik az igazi boldogság"

Amint azt lapunk hátsó borítóján jeleztük, az idén pünkösdkor összesen kilenc fiatal tett fogadalmat, Istennek szentelve életét, szociális testvérként. Ketten első alkalommal mondták ki - a Társaság, az Egyház közösségének színe előtt - az elkötelező szót.

Ezt a egy évre szóló fogadalmat minimum három alkalommal tesszük le, azonban lélekben már ezt az első "igent" is "örökre" szoktuk kimondani. Az Egyház bölcsessége, hogy időt ad az elköteleződés megérlelődésére, hogy az ismerkedés, majd a kétéves jelöltidő (noviciátus) s a fogadalomújítások évei alatt kiderüljön: valóban Isten hívásának engedelmeskedett-e a fiatal, alkalmas-e erre az életformára, s hogy valóban az adott közösségbe szól-e Isten hívása.

- A Lélek Szava először a két újfogadalmas testvért interjúvolta meg. Azokat a kérdéseket tettük fel nekik, amelyeket olyan sokszor feltesznek a "kívülállók" az evangéliumi tanácsokat (a tisztaság, szegénység, engedelmesség hármas fogadalmát) vállalóknak.

Kérésemre Rita testvér röviden így mutatkozik be Olvasóinknak:

- Szüleim hitüket gyakorló keresztények, akik a nehéz időkben is vállalták, hogy hittanra járatnak minket. Nagyon sokat köszönhetek nekik, minden tekintetben.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem teológiát, ma katekétaként elsősorban kisgyerekekkel foglalkozom. Isten ajándékaként élem meg ezt a szolgálatot.

- Mit jelent számodra az elköteleződés szava, a fogadalomtétel?

- Elköteleződni valami, vagy valaki iránt számomra azt jelenti, hogy felelősséget vállalok érte, vállalom a vele való kapcsolatot, annak következményeivel együtt. Személyiségünk kiteljesedéséhez, azt gondolom, hogy ez nagyon fontos tényező. Minél inkább elköteleződöm, annál inkább szabaddá válok, annál inkább önmagam lehetek, bármilyen furcsán hangzik is ez.

- Lehetséges-e a mai világban ilyen életre szóló döntést hozni?

- A mai közszellem valóban ennek pont az ellenkezőjét hirdeti. Nehéz egy mai fiatalnak elköteleznie magát, mert mindenütt azt hallja: úgy lehetsz szabad, ha mindent egyszerre birtokolsz. Ez csapda. Önmagunk odaadásában rejlik az igazi boldogság. S ha szeretem a másikat, képtelenség azt mondani, hogy csak bizonyos ideig akarok vele lenni, hogy csak bizonyos mértékig vállalom őt fel.

A szerzetesi hivatás, akárcsak a házasság, egy életre szól, akkor is, ha az egyház bölcsessége a fogadalmak természetfölötti jellege miatt csak fokozatosan fogadja el az életre szóló elköteleződés kimondását.

- Miért fontos kimondani az elköteleződés szavait?

- Furcsa lenne, ha egy szerelmes csak magában mondaná, hogy szereti a másikat, de az illetőnek sose szólna róla. Valami lényeges hiányozna abból a kapcsolatból. Annak a közösségnek is szüksége van a kimondott szóra, amely befogadja a fogadalmas tagot, és a fogadalomtevő is felvállalja ezzel az Istennek kimondott igenjét a közösség előtt.

- Lehet "civilben" is szolgálni Istent, mennyivel jelent többet/mást szerinted az Istennek szentelt életállapot?

- Mindannyiunknak az a hivatása, hogy Istent szolgáljuk. Isten külön ajándéka az, hogy erre saját életállapotunknak megfelelően hív minket: aki házasságban él, azt ennek keretein belül, aki egyedül, azt úgy, a szerzetest pedig szerzetesként. A szerzetesi életállapotban Isten olyan kapcsolatra hívja az embert, amelynek "képe" itt a földön a házasság. Sajátos módon lefoglalja magának az ember teljes személyét, testét-lelkét. A szerzetes ennek a különleges Istenkapcsolatnak a mélységéből meríti az emberek szolgálatára az erőt. Ami ebből túlcsordul, az jelenik meg a szolgálatunkban.

- Mi, szociális testvérek a fogadalomtételkor általában nem új nevet kapunk, választunk, hanem egy "mottót". Mi a te mottód, és mit fejez ki ez számodra?

- Életmottóul olyan mondatot választunk, amely valamilyen módon összefoglalja az életünket. Az én mottóm: "...én emberek halászaivá teszlek titeket!" (Mk 1, 17.) Isten mindannyiunkra rábíz több vagy kevesebb embert. Ez a mondat kifejezi Istennek az ember számára adott nagyszerű hivatását, azt, hogy Isten eszköze legyen mások számára. De egyben azt is magában foglalja, hogy az ember erre saját erejéből képtelen: Isten teszi őt képessé rá. Ez az Istentől számunkra megálmodott hivatás egészen betöltheti az embert. Isten szeretetét befogadni és azt továbbadni másoknak- ez az ember legmélyebb hivatása.

A fenti tanúságtételt a Lélek Szava szerkesztője, Exner Gabriella testvér 2008 Pünkösdjén készítette Rita testvérünkkel.

Amikor fogadalmat teszünk, egy életmottót is választunk, amely végigkísér és valósul is az életünkben. Az enyém így szól:

ÉLETEM A SZERETET VISZONZÁSA. Engem ugyanis azáltal vonzott Magához az Úr, hogy nagyon sok jóval halmozott el: jó családba születtem, szüleim gondoskodtak arról, hogy hittanközösségekbe, egyházi iskolába járhassak, ahol szintén nagyon sok gazdagsághoz hozzájutottam. Boldog volt az életem és olyan dolgokban volt részem, amelyben kevesen részesülnek.

Ez a nagy megajándékozottság egészen megrendített és elgondolkodtatott. A hála érzése annyira eltöltött, hogy valamiképpen viszonozni szerettem volna és másoknak is osztogatni. Több ezer éve valakit ugyanígy érinthetett az Isten kegyelme, mert így énekel a zsoltáros: "Mit adhatnék én az Úrnak a sok jóért, mit nékem juttatott?" Azt hiszem a hála motívuma ott van minden hivatásban.

Nagyon szeretem a Pápa azon sorait a Vita Consecrata-ból, amelyekben egy képpel világítja meg a szerzetesi hivatás lényegét. Betániában vagyunk. Mária fog egy font drága nárduszolajat és az Úr lábára önti. Sokan nem értették meg ezt a "tékozlást", ahogyan nem értik meg a mi Istennek adottságunkat sem. Mária tudta, hogy milyen nagy értéktől vált meg, de ez nem volt számára pazarlás, hanem szívből jövő, természetes cselekedet. Azzal való kapcsolata, akinek adta, mindennél többet ért.

A hivatás Isten ingyenes ajándéka, amelyet nem lehet kiérdemelni, sem megszerezni, csak elfogadni, vagy visszautasítani. Ezért, hogy a szerzetes megfogad Istennek dolgokat, az nem fejezi ki a lényeget. Inkább elfogadja Isten ajándékát. Mert Ő a kezdeményező és Ő a beteljesítő. Ezért bízhatom Rá magamat a fogadalomtételkor. Életem eseményeiből világosan látom, hogy Ő akart engem magának, irányította az életemet és amit elkezdett, azt végbe is hiszi.

Szent Ágnes szűz és vértanú ünnepe kapcsán adta a következő interjút-tanúságtételt Sztrilich Ágnes testvér a Kossuth Rádiónak 1994 január 21-én:

Szeretem a rózsát. Na nem a dróttal átszúrtat, műanyagban, műszalaggal. Azt a rózsát szeretem, mely a rózsatőn feszül bimbóvá, nyílik, érik "Gloria Dei"-vé. "Gloria Dei" azaz Isten Dicsősége a neve annak a rózsának, amit városi lány létemre először láttam a maga természetes pompájában. S a természet szépségéhez tartozik, hogy a rózsa a rózsatőn hullatja el szirmait, hozza meg a termést, s válik őszre csipkebokorrá...

Mégis a szeretet megengedi magának azt a luxust, hogy ne várja meg a nyílást, lemondjon a termésről, s leszakítva a bimbót nyújtsa át annak, akit szeret. Ez a kép, jel-kép. Rámutat arra, hogy egy fiatal, egész emberségének duzzadó vágyait, szeretőképességét adja át annak, aki lángra gyújtotta. Egy birodalom haldoklásának, erkölcsi szétesésének utolsó idejét élte, a dühös keresztény üldözés már kifulladt. Nem tilos a nem-keresztényekkel való házasság, sőt esetleg jó lehetőség a kereszténység terjesztésére. S egy nemesi család szép, művelt leánya visszautasítja a "polgármester" fiának virágát, pénzét, ékszereit, mert őt valóban a "Gloria Dei" az Isten Dicsőségének személyes valósága, konkrétsága nyűgözte le Jézus Krisztusban. Ez döbbenet és megbotránkozás ma éppen úgy, mint a III. században. csak akkor prefektusnak hívták az állami tisztviselőt, és Ágnesnek fiatal leányt. A menő ifjak, akkor is, ma is rámenősek, mindent meg akarnak szerezni, amit megkívánnak. Ágnes, hogy szabaduljon a zaklatástól, a szeretek és szeretve vagyok öntudatával, és méltóságával mondja ki:

"Eljegyzett már engem gyűrűjével, az én Uram, Jézus Krisztus. Kezemet és nyakamat felékesítette drágakövekkel, felbecsülhetetlen értékű gyöngyöt adott fülembe, ragyogó gyémántokkal ékesített."

Ez a vallomás az ellentmondás jelévé teszi Ágnest. A Krisztus-jegyes szűzhöz, ha valaki valódi szeretettel közeledik, annak megnyílik a szeme, és találkozik Krisztussal. Ez történt a római misekánonban néven nevezett másik szűz, Cecília jegyesével, Valériusszal. Valériusz kereszténnyé lett. De az önző, ösztönös, aki csak birtokolni akar, gyűlöletre lobban Krisztus és jegyese ellen. Ágnes esetében ez történik. Ahogyan a három ifjút a tüzes kemencében megóvta Isten angyala, Ágnest megóvja a bordélyházba hurcoltatás idején. Miért nem szabadítja ki egészen? Miért nincs happy end? Nem csak azért, mert ez nem Walt Disney történet, hanem élet, hanem minden bizonnyal azért is, hogy felrázzon bennünket félig égőket, félig élőket, s kihulló vérével kiáltsa szemünkbe az igazságot:

Jézus Krisztus él, szerelemmel szerethető személy, nem olyan magunk csinálta zsebi-istenke, akinek odavetek morzsákat az életemből, időmből, hanem az Egyetlen, akit teljes szívvel, teljes lélekkel, minden erővel értelmes, jogos és szükséges szeretni. Isten lángra és dalra gyújtja a szívet, és nemzedékről nemzedékre visszhangzik az Énekek Énekéből felénk: "Ha valaki mindenét odaadja szerelméért, vajon megvetik-e érte? A Krisztus-jegyes, a konszekrált szűz, öntudatos, tetterős nő, aki megtalálta, akit szeret. A szeretet erőit, az Isten-szeretetben felizzott emberszeretetét nem rejti el. Oda tud fordulni ebben a szent izzásban a világ felé, hogy megszentelje, vígasztalja, gyógyítsa, hogy örömhírt vigyen. Szent Ágnes szűz és vértanú nem azért lett vértanú, mert keresztényüldözés volt, hanem az Istennek szentelt szüzesség botránya miatt. Az Istennek odaszánt életet az Úr nevében mindig az Egyház veszi át. Az Egyház és a szüzesség misztériuma, s tegyük hozzá, botránya, összetartoznak. Jel, amelynek ellene mondanak.

Édesanyám, az ötvenes években gyakran mesélte védőszentem történetét. S aztán volt egy pillanat, amikor rányílt a lelkem arra, hogy hát így is lehet szeretni istent? S talán, hátha? S elkezdtem kérdezgetni Jézust, hogy megengedi-e, hogy én is így szeressem őt? S ez egy hivatás elindítója lett. Annyira erős Szent Ágnes legendájának hatása az életemre, hogy amikor a fogadalmi gyűrűt kaptam, szinte nehezen fogadtam el, mert féltem, hogy a szebbet, a láthatatlant, akkor elveszítem. Hát talán nem veszítettem el.

Egy verssel fejezném be:

44. zsoltár

s miközben

örvendezve

ünnepi csapatban

vonulnak be

a királyi lakba

jaj megint

valaki

kilépett a sorból

levetette aranyló

köntösét

kioltotta

fénylő mécsesét

megtörölte

könnyező szemét

és otthagyta

a szüzek seregét -

jaj visszafordult

de az elment

helyére

lépett más

kihunyt parazsát

felszította

a Láng

s az ünnepi Ének

zeng-zeng

tovább -

Székelyföldön, Udvarhely megyében, Székelyapátfalván született, tizenkét gyermekes földművelő családból. Háztartási alkalmazottként dolgozott. 1944-ben Helén testvér Kaláka körúton járva a vendégük volt. Ezt a sorsfordító találkozást örökítette meg visszaemlékezésében:

Helén testvér édesanyámhoz fordulva azt kérdezte: annyi ügyes lánya van, nem szán egyet közülük a jó Istennek? Édesanyám rám nézett és azt felelte: benne látok ilyen hajlandóságot.

Éreztem, valami történt velem. Az Úristen cselekedett bennem, nem én. Egy átgondolkozott éjszaka után, amiben életem apró kis eseményei kezdtek értelmet nyerni, világossá válni, boldog izgalommal vártam a reggelt, hogy közölhessem nagy elhatározásomat a testvérrel. Apáca szeretnék lenni Boldog voltam! Hogy mit jelent egy szociális testvéri hivatás, arról halvány fogalmam sem volt, hiszen még a szót sem értettem. Hogy ilyen hiányos adottságaim mellett miért vezette az Úristen az utamat a Társaság felé, azt valójában csak életem alkonyán értettem meg. Erdélyi elöljáróim szándéka szerint kerültem az Anyaházi Szociális Képzőbe. Lassan kezdett világossá válni előttem a Társaság hivatása, a testvérek munkája. Magam számára idegennek, nehezen megvalósíthatónak éreztem. Meg is ijedtem. Amikor sírva kértem Paula testvért, ne kelljen a Képzőben tanulni, hiszen én úgy sem tudok soha jó szociális munkásként emberek között dolgozni, azt válaszolta: Én ezen nem változtathatok, ez erdélyi feletteseid döntése, de egy vigasztalót mondhatok: 'A szitába, ha beleöntik a vizet, nem tartja meg, de miközben a víz átfolyik rajta, a szita nedves lesz.'

Isten a fő rendező. Rövidesen lezárult az országhatár két hazám között, majd jött 1950. Egy ismerős családban lettem háztartási alkalmazott. 1956-ban a munkaadóm disszidált, így sikerült egy kis háromfős közösséget alakítani. Hamarosan ide költözött Helga testvér (Gerstner Ida Helga, aki Paula testvér után kerületi elöljáró lett). Csendes örömmel vezettem a háztartást. Ha félelmek között is, de sok alkalom adódott vidéki, helybeli testvérekkel való találkozásra. Éreztük, hogy élünk, vagyunk. Ugyanakkor egyre inkább vágyódtam Székelyföld után. Sokszor átéltem a honvágy értelmetlen, keserű kínját. Hogy egy nagy elhatározással odategyem az oltárra örökre, nem volt erőm. Ezirányú nehézségemben nagy erőforrás volt számomra az engedelmesség fogadalma.

Két kérdésre kerestem a választ éveken keresztül: Vajon a helyemen vagyok-e, ha olyan kevéssé tudom magamévá tenni a Társaságom célkitűzéseit, látva testvéreim ilyen irányú szép munkáját? Vajon itt kell-e élnem, távol szülőföldemtől, egy olyan munkát végezve, amit bárki el tudna végezni, - ilyen áron?

Közben lassan kezdett világossá lenni életem értelme, kaptam kérdéseimre választ. Helga testvér számos éven keresztül vállalta a Társaság vezetését börtön, félelem, bizonytalanság, kockázatok vállalása árán. Talán az irgalmas Úristen azzal akarta enyhíteni élete utolsó nehéz szakaszát, hogy olyan szolgálhatta kiszolgáltatottságában, aki tanúja volt küzdelmes, tevékeny életének is. Hiszem, hogy ebben eszköz lehettem, s közben megkaptam kérdésemre a választ: Igen, ide, ebbe a Társaságba hívott, itt a helyem. Nem ugyan a közvetlen szociális munkára, hanem éppen azok megsegítésére, akik "a nap terhét viselik".

S az Úristent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. Ha egyik kezével elvesz valamit, a másikkal sokkal többet ad vissza. Ilyen értelemben csak egyet említenék meg. Eljuthattam Lourdes-ba, láthattam Rómát, ami, ha szűkebb hazámban élek, nem valósulhatott volna meg. Mindezért hála legyen neked, Istenem!

Hadd említsek meg még valamit. Hiszem, hogy benne volt a jó Istennek rólam való gondolatában. Helga testvér halála után, hetven évesen lettem önálló lakos, tanultam bele az önálló életbe. Ez egybeesett azzal az idővel, amikor lassan lehetővé vált az erdélyi magyarok hozzánk látogatása. Így igen gyakran volt alkalmam szállást adni, pénz nélküli, néha idegen ajkú "honfitársaimnak is. Volt eset, hogy napokon keresztül nyolc fekvőhellyel is tudtam segíteni (az egyetlen szobás lakásban). Talán, mint régen Józsefet, engem is ezért küldött előre a Gondviselés, hogy később otthont tudjak adni.

Megtörtént a nem-remélt változás, vége lett a negyvenévi vándorlásnak. Újra élhetünk szabadon, közösségben. 1994 óta élek a csobánkai közösségben, ahol egyre fogyó erőimmel még élhetem hivatásomat: szolgálhatok. Örömmel teszem, amire még képes vagyok. Szeretek itt lenni, szeretem a hegyeket, amik körülvesznek, ismerősek. Mintha a jó Isten ajándéka lenne számomra Erdélyért, amiről sajnos igazából soha sem tudtam egészen lemondani.

Visszaemlékezve életemre, úgy hiszem, valamiképpen megértettem a jó Isten rólam való gondolatát, földi életem célját. Ez a tudat nagy lelki békességet jelent a számomra. (1997).

Svajcsik Zsófia szociális testvér, gyógypedagógus, konduktor. Mindezek mellett a zene, egészen pontosan a klarinét is fontos szerepet játszik az életében. Vajon mi az, ami az Istennel való jegyesség felé hívta? Miért választotta ezt a hivatást. Erről is szól ez a 26 perc.