Alapítónkra emlékezünk: Kültagjaink gondolatai Margit testvér írásairól

"Annál nagyobb művészet a lélekkel teltség, minél inkább bele tudom vinni a legközönségesebb dolgokba."

"Magunkra nézve látjuk azt a kiáltó ellentétet, ami a megrajzolt kép és a valóság között van. De irányzatunknak nem az felel meg, hogy a múlton és a jelenen keseregjünk, hanem ha eddig nem sikerült, higgyük, hogy ezentúl fog. S kezdjünk hozzá rögtön, nagy lendülettel mindennapi kis feladataink pontos, lelkiismeretes és hiánytalan teljesítéséhez!"

Margit testvér az elevenembe hatva világosította meg a bensőmet, miszerint a Szentlélekkel való élet lehetséges a legközönségesebb dolgokban is, valóban, a leves kavargatásában is ott van és nem átvitt értelemben, vagy nem jelképesen, hanem TÉNYLEG... Tudom, meg tudtam, de akkor is, olyan jó erre az ő stílusában, az ő szavaival, az ő tömör világosságával gondolni.

Nem keseregni a múlton, jelenen, hanem hozzákezdeni, RÖGTÖN, nagy lendülettel a kis feladatokhoz, pontosan, lelkiismeretesen. Ez annyira talált, hiszen nekem csupa kicsi feladatom szokott lenni, saját háztartás, ide vigyázni kicsit, ezt a gyereket elhozni, azt a gyereket elvinni, stb. Sok kicsihez nagy lendület, ez tetszett.

Nagyon jó, ahogy a Margit testvéri emberkép kirajzolódik, a természet és a kegyelem együttműködésében. Hogy az egész emberi természet minden képessége működjön, és minden tudásomat aktivizáljam és adjam bele, és erre kérem a kegyelmet, mert a Szentlélek nélkül semmit se tehetek, NÁLA nélkül semmi az ember...

"Mikor hálát adunk a hivatás kegyelméért, külön kell hálát adnunk azért, hogy nekünk több jut a természetfeletti világból."

Bennem is sokszor felbukkant már a gondolat, miszerint ha körbenézek, akár hívő társaim körében is, fantasztikusan szeretettnek érzem magam, hiszen olyan nagyszerű lelkivezetők, atyák és testvérek segítették az utamat, hogy nem győzök hálát adni értük és tényleg tele az ajándékkosár... Nyilván ez nem jelenti azt, hogy sose lehet ezentúl már semmi gondom, mert ez életszerűtlen, és sajnos nem igaz, de azt igen, hogy méltó, hogy ne folyton csak kapni akarjak. Mert van miből adni és tudok is adni. Nem árt ennek a tudatosítása, nekem biztos nem, és jól jött ez a gondolat.

"Mi végre jöttél? Az embernek erre magát sokszor kell az életben figyelmeztetnie. Annyi kicsi dolog elvon minket a céltól, amiért jöttünk! Avégre jöttem, hogy én szeressem Krisztust, hogy én adjam oda magamat neki. Kerestem, hogy hol van az a társaság, amely engem boldogít, de most megtaláltam azt a társaságot, amelyet nekem kell boldogítanom: szeretetemmel, odaadásommal, áldozatosságommal."

Az elmúlt évi gyönyörű Mercédesz Szűzanya ünnepen teljesült a vágyam, hogy a Társaságához kültagként kapcsolódhattam. Célba-érést, de egyúttal egy új elindulást is jelentett ez egyszerre: és ekkor találkoztam az 1934. évi mottóval: Mi végre jöttél? - és ez ekkor annyira fontossá vált nekem, hogy az éves mottónk mellé még külön mottónak választottam magamnak. Most - 2025 elején - ezek a szavak élnek bennem legmélyebben Margit testvér tanításaiból.

Többünknek ez a kedvenc idézete Margit testvértől:

"Aki tökéletes akar lenni, az önmagát tűzte ki célul. Aki az Úristent tökéletesen akarja szeretni, az az Úristent tűzte ki céljául."

"Aki a morum conversiót az Isten szeretetében keresi, az így imádkozik: "Ó, Uram, Te vagy a jóság, szépség, tökéletesség. Vágyom utánad, szolgálni akarlak Téged". – Nézi, nézi az Úristent és akarna jobban szeretni. Ha elesik, azon nem csodálkozik. Felkel, s mikor letörli magáról a port, mindig azt mondja: "Istenem, add, hogy jobban szeresselek!"

Nekem ezek a mondatok adták meg a döntés erejét, hogy igen, én a Társasághoz akarok tartozni, mert a lelkemet Margit testvér írásai tényleg Istenhez vezetik. A lelkemnek "ismerősek", közeliek az ő gondolatai, arról ír, amit szeretnék teljes szívvel élni. Az ő írásaiban ismertem rá: mindig is ezt kerestem.

Ezek a mondatok számomra a szentségimádásról, a helyes önismeretről. önmagam elfogadásáról, az alázatról, a kitartásról szólnak, életem helyes irányultságáról. A szeretetben való növekedésem, a "több élet szolgálatának" útja, annak szüntelen keresése, hogy "mindig azt cselekedjem, amitől magam és más is jobb, több, boldogabb lesz."

Az a mondat, ami engem folyton erősít, bátorít:

"Meggyőződésünk, hogy ahol előmozdítjuk az emberhez méltó életet, ott a világ meghallja az örömhírt."

A mai világban, amikor az emberek többsége elutasítja az egyházhoz való kapcsolódást, ha előmozdítjuk az emberhez méltó életet az idősek, a kirekesztettek, a fogyatékkal élők, a szenvedélybetegek, a pszichiátriai betegek számára, azt meglátja a világ, és elkezd közeledni azok felé, akik ezt élik. Mert mindenkinek van valami, ami miatt kirekesztettséget élhet meg, el nem fogadást, és mindenkinek vannak súlyos nehézségei és terhei. De mindenkinek van képessége arra is, hogy értékes legyen. Értékes azzal, hogy létezik… Mindazonáltal az emberhez méltó élet nem az, amikor valaki felemel, megszán, kimosdat..., hanem az, amikor azt az életet élem, amit Jézus. Hiszem, hogy Ő hitt abban, hogy képesek leszünk őt szeretni és követni... ahogy tudjuk. Neki elég volt, az, ahogy tudjuk. Ez a követés az emberhez méltó élet... Ezt kell sokak számára megmutatni, hogy azok, akiknek zárt a szíve, kitáguljon. Mindenki, minden helyzetben képes Jézust követni. Örülni kell a létezésnek, a sajátunkénak és másokénak, és ott, ahol vagyok ebből az örömből szólni és cselekedni - ez az öröm maga a szeretet, az emberhez méltó élet.

"A szeretet nem ismer faji vagy vallási különbséget; minden emberben a testvért látja."

Ez a gondolat mélyen megérintett, ugyanakkor ráébresztett arra, hogy ez nem mindig könnyű a gyakorlatban. Munkám során nagyon különböző emberekkel találkozom – eltérő hátterű, világnézetű, vagy épp olyan emberekkel, akikkel az élet soha más körülmények között nem sodort volna össze. Ezekben a helyzetekben érzem, mennyire igaz és kihívást jelent Margit testvér példája. Ő nem válogatott, függetlenül attól, hogy könnyű vagy épp nehéz volt szeretni az illetőt. Ez újra és újra emlékeztet arra, hogy a szeretet és a testvériség nem egy érzés, hanem egy tudatos döntés. Tudom, hogy sok találkozás egyszeri és megismételhetetlen. Talán ezért is fontos, hogy ilyenkor képes legyek túllépni a pillanatnyi kényelmetlenségeken vagy előítéleteken, és értő, érző figyelemmel forduljak az emberek felé. Ez egy életen át tartó tanulás.

"Arra vágyom, hogy a tisztesség, a megbízhatóság fogalma egy legyen velünk; hogy a köztudatba átmenjen, hogy egy szociális testvér kijelentése, állásfoglalása után mindenki nyugodtan mehet behunyt szemmel. Akit mi befogadunk az élet hajótöröttjei közül, azokat a társadalom is befogadja –, hogy így mintegy modern formában felelevenedjék a régi kolostorok menedékjoga."

Bennem tegnap egész nap ez vetett hullámokat. Elkezdtem elképzelni, milyen annak a környezete, akire ez igaz, hogyan hat az emberekre, az életükre. Meg az is végigfutott bennem, hogy mi vezet ide, hogyan válhat egy ember ilyenné. És akkor hol vagyok én ehhez képest? Mi a teendőm vele?...és így tovább...sokáig vitt ez a picinek látszó útravaló. Komolyan mondom, Margit testvért csak ilyen pici darabokban szeretném olvasni, hogy egész nap velem legyenek a szívmelengető képei, mint most ez a kolostorok menedékjoga modern formában... Elképesztően tömör meg gyönyörű gondolat!

Számomra Margit testvér egyik legfontosabb tételmondata:

"A kereszténység eredménye nem az, hogy nincs szenvedés a földön, hanem az, hogy a szenvedésnek nincs hatalma a boldogságon. Ha tehát lélekkel telt vagyok, eredményezni tudom azt a csodát, hogy a rossz is több életnek a forrásává lesz."

"Az Úristen mindent javamra küld, az egész élet azért van, hogy jobbak, szebbek, gazdagabbak legyünk általa, ezt az isteni szándékot kell magunkban és másokban minden által valósítanunk!"

Ezt olyan jó lenne gyakran szemlélnem, egészen addig, amíg belső valósággá nem válik! …És amikor én szenvedek? Akkor mennyire vagyok keresztény? Mi uralja a lelkem, az érzelmeimet, a gondolataimat? Az önsajnálat, a düh, dúlás az igazságtalanságon? Miért épp én, miért épp most, miért pont így? Vagy szenvedek és átélem ennek keserveit, de belül, ott mélyen legbelül tudom, kié vagyok és hová tartok?

"Milyen kincs a nyugalom, a béke: ami a napkeletnek a hajnalpirkadás, az az isteni jelenlétnek a nyugalom és béke."

"Ha valamelyikünk kárát látja lelki békéjének, és nem tudja azt újra megtalálni, húzódjék be a szobájába vagy a kápolnába, és kezdje el keresni. Hol? Önmagában! Ha a béke, a nyugalom hiánya esetén mindannyian önmagunkban keresnénk annak okát, milyen eget levonzó eredménye lenne e munkának. Csak egyet vessünk ki a lelkünkből: a kevélységet, melynek folytatása a békétlenség, a nyugtalanság, a lelki zavar. Ha így keressük a magunk békéjét, akkor Krisztusban feltaláljuk egymást, és szeretni is fogjuk, és boldogok is leszünk."

Engem személyesen érintett Margit testvér mai írásában a nyugalom és a béke említése. Azt gondolom, hogy a nyugalom meghatározó tulajdonságom. Az segített a sérült gyerekek tanításában, az elmúlt öt évben Mamóka gondozásában, és most is az segít mostani tevékenységeim során is.

Amikor az evangéliumok elindították szívemben a vágyat a hitre, két kolléganőm egymásra licitálva mondta: mi történt veled, az utóbbi időben olyan kiegyensúlyozott lettél. Ekkor eszembe jutottak Jézus szavai: az én békémet adom nektek… Így kezdődött. Akkor még nem tudtam, hogy ez még nem AZ a béke. Aztán évek múlva megkaptam ajándékul, hogy nem a fejem, hanem az EGÉSZ LÉNYEM "TUDJA", hogy szeretve vagyok, majd ennek következményeként jött az az igazi krisztusi béke, ami azóta is bennem van, mint egy hatalmas óceán. Ha történik valami felkavaró, az olyan, mint mikor fodrozódni kezd a nyugodt felszín - majd hamarosan kisimul...

Az a gondolat, hogy Margit testvér egy nagy család mintájára képzelte el a Társaságot, egészen közel került hozzám. A Margit testvéri "családias szellem", a "testvér" megszólítás mögöttes tartalma, a lelki örökség, folytonosság kiemelése, amit a "testvérgenerációk" egymásra hagynak – ugyanazokat a kegyelmeket és kihívásokat rejtik magukban, mint egy család mindennapjai. És igen, sokszor így gondolok én is a saját családomra, de a Társaságra szintén. A mindennapok pörgésében a leginkább imádságra, elmélyedésre szánható több időre vágyom. Így ami nekem vastagon kiemelkedett Margit testvér mondatai közül, és a mindennapok iránytűjévé vált most egy időre:

"...tevékenynek lenni szétszórtság nélkül, és Istenben elmerültnek lenni, az aktivitás hiánya nélkül".

Mindannyian vágyunk erre az állapotra és reméljük, hogy imáink, áldozataink révén a Lélek segítségével elérjük. "A Szentlélek ugyanis az, aki az Egyház életében való állandó jelenlétével a remény fényét sugározza a hívőkbe: ő tartja égve, mint valami állandóan lobogó fáklyát, hogy támaszt és erőt adjon életünknek"– ahogy Ferenc pápa írja a szentévet meghirdető bullájában. Így tartson meg bennünket hivatásunkban is a Szentlélek, ahogyan ezt mindennapi hálaimánkban mondjuk:

Mindenható Örök Isten, jóságos Atyám! Szívem mélyéből hálát adok Neked azért a megbecsülhetetlen kegyelemért, hogy engem, méltatlan szolgádat, minden érdemem nélkül a Szociális Testvérek Társaságába vezettél, ezáltal közeledbe választottál, tökéletes életre hívtál, és a lelkek mentésének apostoli munkájára küldtél.

Engedd, hogy minden nap jobban átérezzem ennek a csodálatos kegyelemnek nagyságát, kiválasztottságomnak felelősségét, és minden nap méltóbbá váljak hivatásomra! Add, hogy el ne térítsen tőle sem bűn, sem kísértés, sem nehézség, sem fáradság, hogy amit a Te nevedben elkezdtem, a Te kegyelmeddel hűségesen be is teljesítsem, és a magam és felebarátaim lelki üdvösségén, főképpen pedig a Te dicsőségeden munkálkodjam egész lelkemmel mindhalálig! 
Amen