Hitben gyökerező belső erő - Boldog Salkaházi Sára testvér vértanúságának 81. évfordulója

December 27-én, 15 órakor ismét összegyűltünk vértanú testvérünk, Boldog Salkaházi Sára vértanúságának 81. évfordulóján. Az ünnepi beszédet Farmati Anna testvér, központi tanács tag mondta, melyet itt teljes terjedelmében közlünk:

Kedves Testvérek, Kedves emlékező és ünneplő barátaink!

Karácsony hetében, a meghitt ünneplés közepén, december 27-én, évente eljövünk erre a helyre, mert tudjuk, hogy itt, a Duna-parton valami fontos: egyszerre kegyetlen és szent dolog történet. Ennél az emléktáblánál nem csupán egy számunkra fontos ember halálára - hanem valójában egy életbe vágó - és a mi életünkbe is vágó döntésre emlékezünk. Arra a döntésre, amelyet Salkaházi Sára testvérünk meghozott – de amelyet sokan mások nem tudtak vagy nem mertek meghozni abban a korban. A vértanúsághoz ugyanis, vagyis a végsőkig menő szeretethez és hűséghez, de egyáltalán a szokatlan mozdulatokhoz és szavakhoz, amelyek az igazságot és az irgalmat hordozzák különféle tekintélyek előtt is, nem csak bátorságra, hanem hatalmas belső erőre is szükség van. És ezt az erőt mindig egy mélyről fakadó, megfontolt döntés előzi meg.

Sára testvér története ezért fontos számunkra még ma is. Az ő élete nem rendkívüli adottságokról szól. Nem volt született hős - se szuperhős. Nem pusztán ez a végső pillanat tette naggyá. A vértanúsága mögött rejlő erő lassan, tudatosan épült fel abból az egyre mélyülő, tisztuló hitből, istenkapcsolatból, ami egész életét és hivatását jellemezte.

Élete során újra és újra szembesült azzal, hogy a társadalmi igazságtalanság, a kirekesztés, a gyűlölet nem elvont fogalmak, hanem nagyon is konkrét emberi sorsok alakítói. És minden ilyen helyzetben választania, döntenie kellett: félrenéz, alkalmazkodik – vagy felelősséget vállal.

Tudjuk róla, hogy nem volt könnyű ember. Küzdött önmagával, kétségekkel, félelmekkel. Küszködött feladatokkal, munkával, helyzetekkel. De éppen emiatt lehet ő mindannyiunk számára hiteles példa. Megtanulta és megmutatta, hogy az erkölcsi erő nem csak úgy magától jön létre az emberben, hanem tudatos és kitartó gyakorlás eredménye. Hogy minden alkalommal, amikor kiállunk másokért, mi magunk is valamivel erősebbé válunk – és minden alkalommal, amikor közömbösek maradunk, valamivel gyengébbé leszünk.

Amikor üldözötteket bújtatott, nem tudhatta, meddig mehet el. Amikor nemet mondott az embertelenségre, tudta, hogy annak ára lehet. Mégis vállalta. Nem azért, mert kereste a veszélyt, hanem mert nem volt hajlandó lemondani az igazságról, a szeretetről, az emberi méltóságról – sem a sajátjáról, sem a másokéról.

Itt, ezen a helyen, a Duna partján ért véget a földi élete és szolgálata, de addigra a döntés már régen megszületett és megerősödött benne. Az a döntés, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet semlegesnek maradni. Amikor a hallgatás vagy a tétlenség is állásfoglalás.

Ezért is ennyire fontos Salkaházi Sára emléke ma, 81 évvel később is, egy sok szempontból egészen más, mégis sok hasonló jelenséget mutató korban. Mert ma is könnyű lehet megszokni és elhallgatni az igazságtalanságot. Ma is vannak csoportok, akiknek a hangja nem, vagy csak alig hallatszik. Ma is kényelmesebb félrenézni, relativizálni, azt mondani: "ez nem az én dolgom".

Az ő élete arra emlékeztet minket, hogy a béke, az alapvető emberi jogok nem maguktól maradnak fenn. Mindig kellenek emberek, akik hajlandók felelősséget vállalni akkor is, amikor ez nem népszerű, nem biztonságos, nem kifizetődő - vagy csak egyszerűen kényelmetlen. Vértanúsága felhívja a figyelmünket arra, hogy az irgalom nem érzelem, hanem döntés. Hogy az igazságosság nem jelszó, hanem kockázat. Hogy a béke nem kényelmes hallgatás, hanem bátor megszólalás.

Amikor eljött az üldöztetés ideje, ő már készen állt. Nem vakmerőségből, nem hősi vágyból, hanem azért, mert egész életében erre készült: hogy ne önmagát mentse, hanem teljesítse a felismert hivatását. A Duna-parton eldördülő lövések előtt már régen megszületett és élt, erősödött a döntés a szívében. Hiába is kerestem: nem találtam a döntését igazán jól illusztráló mondatot az írásaiban, és valószínű, hogy azért nem, mert ezt a döntést nem egy adott pillanatban megszülető gondolat, hanem az egész élete hordozza...

Csakis ilyen döntéseket érdemes nekünk is meghoznunk – talán kevésbé véres, de nem kevésbé fontos helyzetekben. Hiszen Isten minket is szólít, hív - nem feltétlenül vértanúságra - de bátor következetességre. Arra, hogy ne mondjunk le az irgalomról, az igazságosságról és az emberi méltóságról akkor sem, amikor ezek terhet, vagy éppen veszélyt jelentenek.

Ma, itt az emléktábla alatt, nemcsak emlékezünk, hanem magunknak is kérdést teszünk fel: milyen döntéseket hozunk a saját helyzeteinkben? Mikor szólalunk meg – és mikor hallgatunk? Mennyire maradunk háttérben, amikor inkább színre kellene lépnünk? Boldog Sára testvérünk élete és áldozata azt üzeni: az erő nem a félelem hiánya, hanem az életállapotunkból, a hivatásunkból származó felelősség vállalása a félelem, az aggodalom ellenére. És erre a hitben gyökerező belső erőre, ami őt szentté, az életét teljessé tette, ma nekünk is szükségünk van. Kérjük ezért az ő közbenjárását! Ámen.